Ebben a részben a Oscar jelölt rövidfilmekről lesz szó, az élő szereplős, az animációs és a domentumfilmes kategóriában. Deák Kristóf Mindenkijének mely rövidfilmek a riválisai és vajon a Pixar 15 év után nyerhet újra rövid animációval díjat, mely országról készült a legtöbb rövid dokumentumfilm? 

Legjobb rövidfilm 

A szívem természetesen Deák Kristófnak és a Mindenkinek drukkol, de azt kell, hogy írjam, a mezőny nagyon erős. Nehéz az Akadémia tagjainak fejével gondolkodni, de reméljük, Kristóf filmje elnyerte a tetszésüket, ha más nem, az utolsó 5 perc biztosan, hiszen a befejezés tartalmazza a film lényegi mondanivalóját és még elgondolkodtat is. Természetesen már az is egy nagyszerű eredmény,hogy Kristóf a világ legnagyobb filmes díjátadójára eljutott.

Ha nem a Mindenki nyer, akkor a legnagyobb favorit talán az Ennemis Interieurs, amely egy francia gyártású kisfilm. Az 1990-es években dúl az algériai polgárháború és ekkor algír terroristák szivárognak be Franciaországba. Két férfi feszült párbeszédére épül a film, egy algír származású francia rendőr és egy honosítását kérelmező algír-francia férfi között.

A másik migrációval foglalkozó rövidfilm, a Silent Nights, amelyben egy dán lány beleszeret egy illegális ghánai bevándorlóba. ám a férfi csak kihasználja őt. A naivitás, a hiszékenység és az önzetlen segítség adja az alkotás egyik témáját, ám másik oldalról a migránsokat rossz színben tünteti fel és ez nem biztos, hogy elnyeri az érzékenyebb lelkú Akadémia tagokat. A legtöbb kritikus szerint ez a leggyengébb az öt alkotás közül. 

A spanyol Timecode tavaly a Cannes-i Filmfesztivál legjobb rövidfilmes alkotása lett és mindösszesen 15 perces műről van szó. A történet két parkoló őrről szól Lunáról és Diegóról, a nő nappal, a férfi éjszaka dolgozik. A rendező ebbe a szokatlan környezetbe nem egy drámát vagy egy thrillert varázsolt, hanem táncot, méghozzá varázslatos táncot, amelyet két profi táncossal oldott meg. Szórakoztató rövid kikapcsolódás. 

A svájci La Femme et le TVG egy nagyon aranyos komikus történet, amelyben egy magányos nő minden nap zászlóval üdvözli az elhaladó TVG vonatot. Ez számára a nap fénypontja és rendkívül boldog, amikor visszajelzést kap a vezetőtől. 

Legjobb animációs rövidfilm 

Idén sem a Disney sem a Warner Brothers nem szorgoskodott az animációs rövidfilmek terén. A Pixar azonban oda ért a legjobbak közé egy sötét, komor hangulatú western animációval a Borrowed Time-al. A 7 perces alkotás megható és szörnyen fájdalmas, ami azért a Pixartól egyáltalán megszokott, hiszen többnyire kedves és barátságos animációkkal operálnak.

Aztán a mezőnyben van egy nagyon érdekes kanadai animáció is a Blind Vaysha a National Film Boad of Canadától. A történetben, amelyet a bolgár Georgi Gospodinov írt, egy kislány a bal szemével a múltat, míg jobb szemével a jövőt látja, ám a jelent nem. Egészen szürreális alkotás, amelyben a zene és a narrátor hangja is tökéletes, a történettől meg egyszerűen a hideg is kirázott. 

A Pear Cider and Cigarettes kicsit kilóg a sorból a többihez képest, ugyanis ez az animáció 35 perces. (40 perc a határa ennek a kategóriának)  A rendező, Robert Valley a saját életéből merítkezett az animáció elkészítésénél, ugyanis a főhőst egy barátjáról mintázta, aki egy viszonylag romboló személyiség. 

Igazán különleges alkotás a Pearl című animáció, amely 360 fokos technikával készült, tehát mi irányítjuk a nézetet és meg lehet tekinteni minden oldalról. Az Oscaron ez az első 360-as rövid animáció, amely a Google Spotlight és Patrick Osborne rendező alkotása. Egy apa és lánya utazását követhetjük nyomon úgy, mintha mi is az autóban ülnénk. 

A Piper egy nagy édes és aranyos mese, amely szintén a Pixartól érkezett. A rendező, Alex Baraillaro már több, mint 10 éve dolgozik a Pixarnal és idén végre megkapta élete első jelölését, amellyel komoly esélyese van az Oscarnak. (15 éve már nem nyert a Pixar ebben a kategóriában) A rövid animációban egy kis szalonka próbálja meg leküzdeni a félelmeit az óceánnal szemben, hogy élelmet szerezzen magának, közben pedig összetalálkozik egy remeterákkal. A kedves kis történetet a Szenilla nyomában előtt vetítették és hatalmas szeretet övezi. 

Blind Vaysha

Borrowed Time

Pear Cider and Cigarettes (csak a trailerét találtam meg) 

Pearl

Piper

 Legjobb rövid dokumentumfilm

4.1 Miles

Extremis

Joe’s Violin

Watani: My Homeland

The White Helmets

A 4.1 Miles, azaz 4,1 mérföld a távolság Törökország és Görögország egy pontja között, és az egyetlen közlekedési útvonal az Égei tenger. A történetet a görög partiőrség szemén keresztül figyelhetjük, hiszen komoly feladat hárul rájuk. Naponta több száz menekült próbál átkelni a veszélyes tengeren és közülük rengetegen, sokszor pici babák életüket veszítik. Hiába érkeznek tömegesen a menekültek, a görögök úgy érzik segíteniük kell a háború súlytotta területekről érkező embereket. Az alkotók - akik maguk is segítettek a mentésben - egy nagyon megrázó, ám annál hitelesebb filmet készítettek erről a borzalomról, sőt emberi katasztrófáról, ahol egy takaró is hatalmas segítség lehet. A nagy üzenet pedig nem más, mint ha nincs is megfelelő infrastuktúra egy országban, nem szabadna hagyni, vagy legalábbis segítség nélkül végig nézni, hogy a politika ilyen kiszolgáltatottá tegyen embereket. A görögök ezt tudják. 

Maradunk Szíriánál, hiszen sajnálatos módon az elmúlt évben ez az ország szolgáltatta a legtöbb dokumentumfilmet.  A The White Helmets, azaz a Fehér sisakosok egy 40 perces doksi, amelyet a Netflix forgalmaz szerte a világban. A fehér sisakosok a szírai polgári védelemnek dolgoznak és olyan hőstetteket hajtanak végre nap, mint nap, amelyekre szavak sincsenek. Az önkéntesekből álló csoport, ha kell leomló vagy égő épületekbe rohannak be, hogy kimentsék az embereket. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de ez a szörnyű valóság, Szíriában ugyanis az elmúlt öt évben több, mint 400 ezer ember halt meg és ez a szám csak napról napra növekszik, Aleppo romokban áll, megszűnt az infrastukúra. A dokumentumfilmből az is kiderül, hogy eddig összesen 158 fehér sisakos veszítette életét a mentés közben, de 78 000 ember köszönheti nekik az életüket. A kategória nagy esélyese, nem véletlenül. 

A Watani: My Homeland egy szíriai családot követ végig, akik az ISIS elől menekültek el, hogy aztán Németországban megtalálják új és békés otthonukat. Az apa részt vett a polgárháborúban, de a folyamatos borzalmak után gyermekeik védelmét szem előtt tartva, elindultak egy jobb élet reményében. A bomba és a rakéta hangjának árnyékában élő gyerekek Németországban a csendes környéken szabadon játszhatnak és házukban végre nyugalmat találtak, Szívszorító, ahogy az anya úgy érzi, egyszer gyermekei visszatérhetnek szülőföldjükre és ők fogják majd újjáépíteni a hazát. 

Az Extremis egy kaliforniai kórház orvosának, Dr. Jessica Zitternek a munkájába enged bepillantást, méghozzá abból az aspektusból, hogy a gyógyíthatatlan betegeket illetve családtagjaikat hogyan készíti fel a legnehezebb dologra, a halálra. Amikor az embert már csak a gép tartja életben, akkor az orvosok a családtagoknak próbálják elmagyarázni a lehetséges választásokat. Nem könnyű téma és bizony felvet olyan etikai kérdéseket, hogy lehet-e hatalmas kínlódás nélkül meghalni vagy el lehet menni méltósággal? 

A Joe's Violin egy könnyedebb alkotás, amely a sok borzalom után igazán jól esik az ember lelkének. Joe, egy 91 éves holokauszt túlélő, aki hegedűjét egy 12 éves bronxi afroamerikai kislánynak ajándékozza, hiszen ő maga már a keze miatt nem tud rajta játszani. A hegedű, amelynek nem is Joe volt az első tulajdonosa, egészen az érettségiig marad Briannával, utána ki kell választania, hogy ki örökölje tőle. A történet ugyan nem magaslik ki a többi közül, de mindenképpen felhívja a figyelmet a zene szeretetére és fontosságára.